Jégfésű

A szerelem sosem egyszerű. Főleg, ha a hirtelen, kényszerből ér véget. De mi van akkor, ha ez az érzés a kényszerű elválással nem múlik el? Mi történik, ha a két szerelmes, hosszú hallgatás és kerülgetés után ismét szemtől-szemben kerül egymással? 
El lehet felejteni a múlt sérelmeit? Tovább lehet lépni a fájdalmon? Ki lehet gyógyulni a szerelemből az idő múlásával? Vagy a szív, és a lélek mélyén érzett harag és sértettség elnyom mindent?

A Jégfésű talán választ tud adni mindezen kérdésekre. Ahogy a szíved is. Ha türelemmel és kitartással, odaadóan figyelsz.

Jégfésű

Rám nézett. A pillantása, mint mindig, egyszerre perzselt és fagyasztott jéggé. Ahogy a hideg, megfagyott tekintetét végig járatta rajtam, úgy éreztem, mintha ezernyi jeges fésű simított volna végig a testemen. Kirázott a hideg, a testemben lévő apró kapillárisok kristályossá fagytak.

Ma azonban mégsem hátráltam meg. Felszegtem hozzá hasonlóan a fejem, a jégfésű-tekintetével nem foglalkozva és elhatároztam magam. Az összekuszálódott érzés-hangtömegben megszülettek az értelmes hangok, majd szavak. Mély lélegzetet vettem, a kezem ökölbe szorítottam.

– Engem már észre sem veszel, Helena?

A kérdésem határozott volt. A várttal ellentétben nem suttogtam, a hangom nem remegett bele. Lehajtott fejjel vártam a reakcióját. Vártam, hogy megmoccan, dühösen rám néz, vagy elküld melegebb éghajlatra.  Ő azonban meg sem mozdult. Meredten bámult maga elé. Rendíthetetlen volt. Csendes feszültségben teltek a másodpercek. Szinte hallottam, ahogy az órám fogaskerekei kattognak.

Aztán volt egy pillanat. Egy nagyon nehezen definiálható, meghatározó pillanat. Külső szemlélő, egy idegen, talán észre sem vette volna. Láthatatlan, kifejezhetetlen, gyorsan múló nüansz volt, amelyet csak az értelmezhet, csak az vehet észre, aki ismeri a személyt, akiben hosszú várakozás után ez a szikra fellobban.

Én ismerem Őt. Nagyon jól ismerem. Valami ősi, mély, hétköznapi szavakkal nehezen kifejezhető kötelék köt össze minket. Már azelőtt éreztem, hogy megszületett volna. Már messziről megéreztem. Nem kellett ahhoz a közvetlen közelében állnom, hogy belém nyilalljon ez a furcsa felismerés: – Valami megváltozott. Felkaptam a tekintetem, hogy végre valahára, ismét összegabalyodhasson az övével. Mintha megérezte volna a láthatatlan kapcson keresztül, hogy valamit felismertem benne, amit még ő sem ért, úgy fonta össze a pillantásunkat. Talán én sem értettem igazán. A lelkemmel hallottam, a szívemmel éreztem, hogy eltört a pecsét, hogy felolvadt a tekintetében jégfésűvé fagyott bánat, hogy egy csapásra felelevenedett minden. Fellángolt egy szikra. Elért hozzá a hangom és felélesztette az ősit. Mindketten éreztük. Ez volt az, ami hiányzott.

Ez volt az a bizonyos pillanat: akkor benne és bennem is megszületett, újjászületett az a valami új, az a valami más, amely egykor a miénk volt.

Megadtuk magunkat. Eleresztettük a büszkeséget, a sértettséget. Egymás tükörképeként, madzagon rángatott marionett bábukként mozdultunk. Ismét az enyém volt. Lángolt. Mert megalázkodtunk, mert szemmel téptük, karmoltuk, marcangoltuk egymást. Ismét éreztünk. Gyűlöltünk és szerettünk egyszerre. Harcoltunk életre-halálra; fertőzött varjakként keringtünk a sosem hegedt, feltépett sebeink felett, miközben az évek óta elfojtott érzelmektől tomboltunk.

Hogy miért harcoltunk? Egymás, a mindenség, az örök érvényű ellen. Egymásért, a túlélésért. Elementáris erő szabadult fel. Újra összekapcsolódtunk. A fonal, amely valaha összekötött minket – megfeszült. Egyesültem vele.

Egy ősi érzéssel kezdődött, egy szikrával folytatódott, egy lopott pillantásban teljesedett ki. Ezt csak mi éreztük, ezt csak mi láttuk. Ez csak a miénk volt.

Megálltunk egymással szemben – már nem lehetett visszafordulni, már nem lehetett elmenekülni. A szikra felolvasztotta a jégfésűt, lángra lobbantotta a poros emlékeket és érzéseket. Végem volt.

Megállt előttem, meredten nézett a szemembe. Hatalmas pofon csattant az arcomon. Már abban a pillanatban, amikor azt megéreztem, tudnom kellett volna előre. Ahogy a bőre összeért az enyémmel, villámcsapásszerűen belém csapott az érzés: egy kicsit meghalok majd azért, hogy újra élhessek. És én, készségesen meghaltam Lena szikrázó tekintetébe mélyedve.

Mert szerelmes vagyok. Két év elteltével ismét, halálosan bele szerettem.