Jéghideg ölelés

Az ember kiszámíthatatlan, különös élőlény. A bugyuta lányregényekkel ellentétben nem lehet az élet főszereplőinek a lépéseit előre megmondani, nem vagyunk képesek elfogadni vagy épp ellenkezőleg megvetni a tetteiket ösztökélő szándékokat, mert nem tudhatjuk, éppen mi játszódik le a lelkükben. Vajon mi késztet arra egy anyát, hogy egy szeles őszi napon elhagyja a tulajdon gyermekét? Mit érezhet az a kisgyermek, akit csak úgy otthagynak a nagyvilágban?

A Jéghideg ölelés igaz történeten alapuló novella. Velem is megtörtént. Azt már a kedves olvasó képzeletére bízom, hogy melyik szereplő lehetek ebben a történetben. Jó szórakozást hozzá! :)

Jéghideg ölelés

Kisgyermekként szívesen másztam fel alvó édesapám ölébe, hogy szorosan hozzá bújva hosszasan nézegessem nyugodt és kisimult arcát, vagy őt átölelve én is átlépjem az álmok birodalmának kapuját. Az ölelése meleg és óvó volt, gondosan ügyelt arra, hogy kényelmesen aludhassam az igazak álmát. Ringatott és babusgatott, gyengéden simogatta a hátamon elterülő hosszú hajam, érintései és mozdulatai kristálytisztán tükrözték szeretetét.

Minden egyes alkalommal, mikor édesapám ölelésében ébredtem, jó érzés kerített hatalmába, úgy éreztem, történjék bármi rossz, körém fonódó védelmező karjaiban nem eshet semmi bántódásom.

Néhány évvel később, amikor egy hideg téli estén hazaérkeztem egy szakításba fulladt randevúról, az a kép fogadott, hogy édesapám a kandalló előtti régi hintaszékben mélyen alszik. Feldúltságom ellenére lassan, óvatos léptekkel mellé lopóztam és megérintettem az arcát. Ahogy az alvó apámat néztem, emlékképek ezrei rohamozták meg az elmémet a régi időkről, mikor ugyanígy álltam édesapám felett és néztem a békésen szendergő arcát.

A mai napig nem tudnám megmondani, akkor mi sarkallt arra, hogy az ölébe ülve átöleljem őt, bár ha belegondolok, talán újra érezni szerettem volna azt a kellemes érzést, hogy az apám meleg ölelésében nem eshet semmi bántódásom.

A nyüzsgő, munkába haladó emberekkel teli utcán a szokottnál lassabban haladok a munkahelyem felé. Néhány rohanó és türelmetlenkedő hátulról nekem szalad, majd cifra jelzőkkel illetve figyelmetlenségemet, sietve távozik mellőlem.

Valami megváltozott bennem. Érzem valami elszakadt bennem!

Megállok a járókelők tömegében és körbetekintek, azt hiszem, kíváncsi vagyok a reakciójukra.

Mindenki másképp reagál; többen észre sem veszik, hogy megtorpanok a menet közepén, néhányan megilletődve néznek rám, – mintha magát a Szent Lelket látnák maguk előtt – a maradék maroknyi ember szitkozódva lökdös arrébb az útjából, nem törődve azzal, hogy esetleg megbotolhatok az utamba kerülő virágosládában.

Akár a beprogramozott robotok, lelketlen gépek! Én bolond! Gondolhattam volna.

Undorom akaratlanul is kiül az arcomra egy fanyar fintor képében, számból gúnyos horkantás szalad ki.

A virágládára gondosan ügyelve kiaraszolok a tömegből és az utat nem figyelve megyek, merre a lábam visz.

Többször elgondolkodtam már azon, – ha akadt némi szabadidőm,– hogy hová is halad ez a világ. Az emberek többségének nem jut ideje arra, hogy akár csak egy percre megálljon és körbetekintsen, nekik az állandó nyüzsgésből és rohanásból áll az életük.

Szép fokozatosan immunissá váltak mindenféle érzelemre, teljes egészében elfejtették a szeretet, a törődés és az odafigyelés szavak jelentését, nem veszik észre a legnyilvánvalóbb dolgokat, amelyek az orruk előtt játszódnak le.

Hamarosan egy gyermekkacajtól hangos parkban találom magam, ahol egy kopott festésű padra leülve, figyelem a sok játszadozó lurkót, amint egymást kergetve nevetgélnek egymáson.

Örömmel tapasztalom, hogy a gyerekekkel teli park és a felnőttektől zsúfolt utca nyüzsgése között hatalmas különbség van; míg a parkban mindenki mosolyog és boldog, addig a járdákon üres tekintetű, pókerarcú emberek közlekednek.

Ahogy nézegetem az önfeledten játszadozó kicsiket, akarva-akaratlanul is egy mosoly ül ki az arcomra. Eszembe jut a saját gyermekkorom, mikor én is ilyen szívből jövő mosollyal az arcomon tekintettem a világra és hívtam játékba barátaimat és a szüleinket. Akkor még minden más volt, abban az időben még gyermeki naivitással láttam a világot és…

A pillanat műve az egész. A látvány, amely a szemem elé tárul elborzaszt és az örökké válóságig az emlékezetembe vésődik. Akár, egy festőművész által megfestett tragédiát ábrázoló emberi portré.

A levegővétel nehézkessé válik a mellkasomra nehezedő súlytól, legszívesebben felsikoltanék.

Talán a sors akarta így, talán a szerencsétlen véletleneknek köszönhetem, hogy láthatom, amint egy fiatal édesanya, érzés nélküli, üres tekintettel, merev testtartással tűri, hogy kisfia átölelje őt.

Csak állnak egymással szemben és várnak.

 A szőke kisfiú végül megmozdul. Édesanyja karjaiba kapaszkodva húzza magához közelebb, hogy végre átölelje őt. A nő engedve a gyermek akaratának lehajol, majd egyenesen a szemébe néz. Nem tétovázik sokat, ajka beszédre nyílik. Mondandója rövid és érzéketlen.

– Élni akarok, de nélküled!

A szőke fiú sírva fakad édesanyja szavai hallatán. Hitetlenkedve rázza fejecskéjét, nem akarja felfogni a szavak jelentőségét.

Az anyuka egy ideig tűri gyermeke toporzékolását, majd hogy véget vessen a sírásának, leguggol elé és megengedi, hogy végül megölelje őt.

Az ölelés egyoldalú, és jéghideg – akár a városon végigsöprő őszeleji szellő, amely meglebbenti egy parkból sietősen távozó karcsú szőke nő haját.

Az összeroppant és kétségbeesett kisfiú arca megrendít.

Ahogy a szemembe néz könnyes szemeivel furcsa érzés lesz szívemen úrrá. Elindulok felé óvatos léptekkel. Érzem, minden egyes megtett lépéssel egyre közelebb kerülök hozzá, a lelkéhez, a bánatához.

Szemeiben láthatatlan kérés fogalmazódik meg – szinte könyörög, hogy öleljem meg, hogy legyek mellette.

Bíztató, reményteljes mosolyt küldök felé, majd mikor látom, hogy ő is elmosolyodik valamelyest, a kívánságát teljesítve, szeretettel magamhoz ölelem őt.

„Kisgyermekként szívesen másztam fel alvó édesapám ölébe, hogy szorosan hozzá bújva hosszasan nézegessem nyugodt és kisimult arcát, vagy őt átölelve én is átlépjem az álmok birodalmának kapuját. Az ölelése meleg és óvó volt, gondosan ügyelt arra, hogy kényelmesen aludhassam az igazak álmát. Ringatott és babusgatott, gyengéden simogatta a hátamon elterülő hosszú hajam, érintései és mozdulatai kristálytisztán tükrözték szeretetét.

Minden egyes alkalommal, mikor édesapám ölelésében ébredtem, jó érzés kerített hatalmába, úgy éreztem, történjék bármi rossz, körém fonódó védelmező karjaiban nem eshet semmi bántódásom…”

Ránézem a karjaimba tartott szőke kisangyalra. Nyugodt és békés.

Ahogy hallgatom az egyenletes lélegzését, az elmémben egy szívből jövő kívánság fogalmazódik meg: – bárcsak ő is úgy érezne a karjaimban fekve, ahogy én éreztem az édesapám ölelésében…

Pirospozsgás arcocskáján végigsimítok.

Váratlan mozdulatomra, értelmes, álomittas tekintetét rám emeli és szorosabban hozzám búj. Arcát a mellkasomba fúrva beszélni kezd.

Csendes és félénk, mégis hallom az életünket megváltoztató kívánságot:

- Kérlek, ne hagyd abba az ölelést… Kérlek… Ne engedj el…

2010. szeptember 10.