Tündérvilág

Az élet sokszor állít minket váratlan helyzetek elé, amelyek mérlegeléséhez, átéléséhez, olykor kevés a józan ész.

Mi történik akkor, ha a ráció kevésnek bizonyulna? Te mit tennél, ha az ember, akit szeretsz, egy súlyos, mindent megváltoztató titkot osztana meg veled? Megijednél? Meghátrálnál? Az eszedre vagy a szívedre támaszkodnál, ha válaszút elé érnél? Képes lennél megbocsátani a szeretetért, a szeretet miatt?

Tündérvilág

Csend van. A csendesség, mely a szobán honol, most nem abból a fajtából való, amelyet az ember szeret – nem is idilli, nem is békés –, sokkal inkább zavart és fojtogató.

Némán meredek magam elé, hangosan dübörgő szívem ritmusát tisztán hallom; felszólalnék, de a szavak, melyek kikívánkoznak kavargó elmémből, ajkamon akadnak.

Legszívesebben felsikoltanék: a torkomban keletkezett fojtogató gombóc egyre nagyobbá válik, küszködök a könnyeimmel, nem bírom tovább. Az érzelmeimet gondosan elfedő álarc apró darabkákra törik, hullani kezdenek a könnyeim.

Ijedt, aggódó arckifejezésed láttán, az érzelmeimmel dacolva egy együtt érző mosolyt erőltetek az ajkamra, a könnyeimet letörölve, kínomban felnevetek balgaságomon.

– Csak egy álom! Csak egy rossz álom – hitegetem magam, de mindhiába: érzem, a korábban kimondott szavaid való igaza, ólomsúlyként nehezedik a sírástól olykor megrázkódó mellkasomra. Tisztán csengenek szavaid a zavarodott elmémben, újra és újra hallom magamban az imént elhangzott vallomásod.

– Van egy lányom! Van egy kislányom!

Halk szavaidat csendesen kiejtve ízlelgetem a fájdalom nagyságát, tudom, hangosan is ki kell mondanom ahhoz, hogy kábulatomból felébredhessek.

Vonakodva nézek rád, de a látvány, amely a szemem elé tárul, szíven üt – lemondó mosollyal, kezeidet tördelve, együtt érzően nézel rám, szemeid tompa fénnyel csillognak.

Szenvedő arckifejezésed látványa elszomorít és egyben felébreszt súlytalan lebegésemből: villámcsapásként ér a felismerés, hogy kettőnk közül, neked most sokkal nagyobb a fájdalmad.

Szemben állunk egymással, a napnyugta derengő színei túlvilági ragyogással vonják be testedet, a lélek fájdalma ellenére érzem, nem veszíthetlek el.

Tétován, óvatos léptekkel elindulok feléd, félek, délibábhoz hasonlóan te is eltűnsz, amint melléd érek.

Ahog eléd érek, felemeled eddig lehajtott fejed, majd mély levegőt véve ajkaid szólásra nyitod. Látom rajtad, hogy a benned örvénylő érzések és szavak túl nehezek ahhoz, hogy kijöjjenek; látom, hogy küzdesz önmagaddal, hogy küzdesz a pillanattal.

Tengerszín íriszeidbe nézve elmosolyodok, bátortalan mozdulattal simítok végig bánatos arcodon. Érintéseim nyomán ajkad kis mosolyra húzódik, ujjainkat összefűzve mélyen a szemembe nézel. Az arcodra van írva, hogy aggódsz és bűntudatod van.

Téged nézve, egyszerre érzek lángoló szerelmet és pokoli gyűlöletet; szeretlek, mert bíztál bennem és szerettél annyira, hogy elmond a legféltettebb titkod, gyűlöllek, mert csak most szólsz, mikor a szeretet erejétől ennyire fáj.

– Megértem, ha véget szeretnél vetni mindennek! Ha gyűlölsz! Ha már nem szeretsz!

Halk szavaid tőrként hasítanak belém, erőtlenül próbálok tiltakozni, de a kijelentésed súlyától és a döbbenettől megdermedek. A gondolatra, hogy elveszíthetlek, borzongás fut végig a testemen, könnyeim újra megeredtek. Dühös vagyok és csalódott, legszívesebben felképelnélek. Dühít a gondolat, hogy nem érzed, mennyire szeretlek.

– Nem gyűlöllek – mosolyodok el keserédesen –, mert annál sokkal jobban szeretlek!

– Lehetséges, hogy nem gyűlölsz, mégis érzem, hogy haragszol.

– Tévedsz, nem volnék képes haragudni rád! Csak nem vagyok képes felfogni épp ésszel, egy ilyen fontos dolgot, miért csak most említesz meg.

– Most éreztem azt, hogy eljött ennek az ideje, így éreztem igazságosnak.

– Ha előbb ülünk le és beszélgetünk erről, nem fájt volna ilyen kegyetlenül!

– Őszintén megértem, ha elküldesz!

– Nem küldelek el – ölellek magamhoz szorosan, a könnyeimet elfeledve.  – Életem legrosszabb döntése lenne, ha engedném, hogy kisétálj az életemből! Mindennél jobban fájna, ha elmennél!

Néma csend borul ismét a szobára, halk suttogásaink már rég belevesztek az éjszakába. A várakozást megunva, ha lehetséges, még szorosabban húzol oda mellkasodhoz; érzem a tested melegét, szíved heves dobbanását, kapkodóvá vált lélegzetvételeid. Ösztönösen a derekadra fonva karjaimat ringatózni kezdek, a ringó mozgás hatására megnyugodni látszunk mindketten.

– Most hogy tudok az életed ezen szakaszáról, közelebb érezlek magamhoz.

– Közelebb, mégis távolabb…

Halk suttogásod ellenére tisztán hallom, amit mondasz, s a szavaidat értelmezve, hirtelen felkapom a fejem. Meredten nézek tengerszín íriszeidbe, ami meglep téged.  Magam sem tudom, hogy mi ütött belém hirtelen.

Tekinteted mágnesként vonz közelebb az arcodhoz, érzem a bőrömön forró lélegzeted. A szívem a közelséged hatására őrült vágtába kezd. Orrunk lassacskán összeér, ajkainkat néhány milliméter választja el egymástól. A maradék józan eszemre hagyatkozva – a hatalmas kísértésnek ellenállva – a téves feltételezésedre suttogva válaszolok:

– Tévedsz édesem! Ennél közelebb már nem is lehetnénk…