Csak annyit mondanék, hogy a valaha íródott legjobb könyv ez. Sok kedvencem van, de ez a kedvencek kedvence nálam. Pedig igazából - állítólag - egy gyermekkönyv. Egy gyermek szemszögéből íródott gyerekmese, elgondolkodtató, szívbemarkoló, gyönyörűen szép, értékes és emberi üzenettel. Bevallom, megkönnyeztem a történetet!
Fogadjátok szeretettel a legújabb könyvkritikám/ismertetőm!
John Boyne – A csíkos pizsamás fiú
„Senki és semmi, még
a bogarak sem maradnak önszántukból Auz-viccban.”
„ – Az édesapja tudja,
mi a jó maguknak – mondta végül . – Ebben bíznia kell, Bruno úrfi.
– De ha nem vagyok
benne biztos! Szerintem szörnyű hibát követett el.
– Akkor ezzel a
hibával kell élnünk.
– Ha én követek el
hibát, megbüntetnek érte – Brunót bosszantotta, hogy gyerekekre vonatkozó szabályok nem érvényesek
a felnőttekre, akik rájuk kényszerítették ezeket a szabályokat.”
1942-öt írunk. A II. világháború és
az embertelenség javában tombol; a náci eszmék a koncentrációs táborok által
valósággá, kézzel fogható rémálmokká váltak. Európa romokban hever, a világ
minden táján égő városok mutatják a háború nyomait. Senki és semmi sem
menekülhet a pusztítás elől, csupán a naiv gyermeki lélek és a vele járó
fantázia.
Bruno, a 9 éves német kisfiú, mit
sem sejt a háború szörnyűségeiről: naphosszat csak játszik a barátaival Berlin
utcáin, iskolába jár, otthon a kényelmes, hatalmas, apró rejtekhelyekkel teli
házban felfedezőset játszik. Kényelmes élete van, hisz az édesapja, egy
Hitlernek szolgáló náci SS-tiszt. Egy nap, azonban váratlanul végeszakad az
idillnek. Bruno arra ér haza az iskolából, hogy a berendezési tárgyaikat egyre
csak hordják ki a házból a cselédek, mint kiderül azért, mert a család költözik
az édesapja előléptetése miatt. Bruno tehetetlenül áll az események előtt és
nem akar beletörődni a helyzetbe: nem akarja maga mögött hagyni a nagy házat, a
barátait, a nagyszüleit, az eddigi életét, mert ragaszkodik mindehhez, mert
szereti őket – de az apa kérlelhetetlen, költözni kell.
Az új otthon Berlinhez képest sivár
s Bruno – mintegy rossz előérzetre hallgatva – , már az első pillanattól fogva
irtózik tőle: még az életkedve is elhagyja, az egyébként életvidám
kisfiút. Amikor azonban elfoglalja a
szobáját hosszas nyűglődés után, rögtön jobb kedvre derül, mert érdekes dolgot
fedez fel az ablakából kitekintve.
Talán mégsem fogok unatkozni ezen a helyen –
gondolja a kisfiú, ahogy a távoli, tanyának látszó helyet figyeli megbabonázva.
„ – Kik azok az
emberek, ott kinn? – kérdezte végül.
Az apja oldalt
billentette a fejét, és egy kicsit, mintha zavarba jött volna a kérdéstől.
– Katonák. Meg
titkárnők. A munkatársaim.
– Nem ők. Hanem azok,
akiket az ablakomból látok. Azokban a messzi épületekben. És mind egyforma
ruhát viselnek.
– Ja, azok? – Az apja
bólintott s enyhén elmosolyodott. – Azok… nos, nem emberek.
A kis Brunoban
fellángol e szavak hallatán a régi felfedezői kíváncsiság és kutató körútra
indul a furcsa tanya felé.”
„Bruno elég könyvet
olvasott ahhoz, hogy tudja, a felfedező sosem tudhatja előre, mit fog találni.
Legtöbbször, olyasmi kerül elő, ami egyszerűen ott van, arra várva, hogy
felfedezzék (mint például Amerika). Máskor pedig olyasmit fedeztek fel, amit
jobb lett volna békén hagyni (mint egy döglött egeret a szekrény mélyén).”
Bruno felfedezése
azonban ennél sokkal több: nem egy halott rágcsálót talál egy ládikó mélyén,
ahogy az lenni szokott, hanem egy merőben más világot – egy szögesdróttal
körbevett, sivár, halállal és sikolyokkal övezett helyet, ahol egyetlen
fénypontocska csupán egy zsidó kisfiú, Smuel, aki csak rá vár nap, mint nap,
mióta Bruno, az első felfedezőnapján találkozott vele.
A két, eltérő világból származó és eltérő világban élő
kisgyermek sorsa, barátságának alakulása, csak a történet végén derül ki, példát
mutatva az egész emberiségnek...
A cselekményen túllépve, egy kis filozofálgatás
A kis kilenc éves kisfiú elméjében olyan kérdések merülnek
fel a cselekmény során, amelyek a körülötte zajló elmebeteg, korcs világban
meglepően tiszták, logikusak és emberségesen érettek.
Felteszi a kérdést, hogy miért kell Smuelt csak
azért a kerítés mögé zárni, mert zsidó? Vajon mi, vagy ki dönti el igazán, hogy
ki viseli a csíkos pizsamát vagy ki érdemli meg a tiszta uniformist? A
felnőtteket miért nem büntetik meg a hibáikért? Egyáltalán, miért történik meg
ez a szörnyűség a világban?
Az olvasás során az emberben rengeteg kérdés fogalmazódik
meg – a végkifejlettett olvasva még több talán. Létezik-e feloldozás, megváltás
az emberiség iszonytató tetteiért? Lehet-e eleget vezekelni a két kisfiúért?
Elfeledhető-e mindez?
A legszörnyűbb talán az egészben az, hogy az emberiség
történelmének egyik legrettentőbb bűnét egy ártatlan, mit sem sejtő gyermek
szemein keresztül látjuk, amely fájdalmasabbá, még mocskosabbá és érthetetlenebbé
teszi ezt a világméretű szégyenfoltot, a holokausztot.
John Boyne – A csíkos pizsamás fiú. Egy megrázó,
elgondolkodtató történet egy német kisfiú szemszögéből a holokausztról, az
emberi gyarlóságról, az esztelen pusztításról, az örökké tartó – tiltott –
barátságról. A regényből filmadaptáció is készült 2006-ban David Heymann
rendezésében, amit Magyarországon forgattak, ugyanezzel a címmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése