2015. március 15., vasárnap

Vallomás a Paradoxonnak

Talán a legjobb érzés a világon, ha szerelmes vagy. Még akkor is,ha maga a szerelem egy definiálhatatlan érzelem. 

Ez a novellám kicsit talán giccses lett. Talán azért, mert én is szerelmes voltam. A saját Paradoxonomba. De azt hiszem, ez még a tűrhető kategória. Fogyasszátok egészséggel!



Vallomás a Paradoxonnak

Tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró, csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.


A lány aprót sóhajtott, miközben haját ismét a kontyába tűzte. Az elmúlt két percben ez volt a hatodik ugyanilyen mozdulatsora, és őszintén szólva már kezdte igazán bosszantani. A cicája mellette feküdt, közben dorombolva élvezte a napsütést, de ő ezt nem látta: épp az ölében heverő vázlatfüzeten pihent a tekintete. Kezében egy tollal, szinte szuggerálta a lapokat; mintha csak azt várná, hogy – ahogy megszojta –majd maguktól papírra vetődnek a gondolatai. Mégsem ment ma neki. Valami nem engedte, hogy írjon. Pedig minden megvolt a tökéletes alkotáshoz. De talán majd holnap. Akkor talán összejön neki.

Lemondó sóhaj szakadt fel a mellkasából az újabb kudarc láttán. Ez a héten már a negyedik volt. Ökölbe szorította a kezét, majd a nyitott ablakon keresztül kibámult. A meleg sugarak kissé meglágyították a szívét, a keze, és a görcsösen gondolkodó arca ellazult. Gyermekkacaj ütötte meg a fülét pösze hangfoszlányokkal kísérve.
– Szejetlek! – selypegte kuncogva az élettel teli kislány, és a szó őszinteségébe, szinte a lány is beleremegett.

Őszinteség. Gátlástalanság. Gáttalanság. Ez kell neki is.

Hálásan gondolt az ablaka alatt játszó kislányra, de arra már nem volt ideje, hogy megköszönje neki az akaratlan segítséget. A toll a kezében szinte magától húzta meg az első vonást a papíron. Apró, mélázó mosoly ült a lány ajka szegletébe, és az ölében tartott papír fölé hajolva írni kezdett.

Vallomás a Paradoxonnak

Egyszer, nem is olyan rég, megkérdezték tőlünk egy irodalomórán, hogy mi a boldogság. Egyszerű kérdésnek indult, egyfajta levezető-lazítóbeszélgetésnek, de amint néma csendben teltek el a másodpercek és a végén fullasztóvá váló gondolatterhes percek, még mindig nem születtek érdemi válaszok. A mindig teljes gőzerővel működő osztályom elnémult: nem tudott magyarázatot adni hirtelen. Talán mégis nehéz volt a kérdés. Én is sokat gondolkodtam a válaszon.

Nem is igazán értettem először, hogy mire keresek megoldást. A boldogság fogalma, lévén elvont, ember kreálta fogalom: megfoghatatlan, definiálhatatlan, jellemezhetetlen, mindezek ellenére a valaha létezett legintenzívebb érzés és ember által megélhetett élmény. Annyira ambivalens érzéseket és gondolatokat von maga után, hogy emberi ésszel talán fel sem fogható az az intervallum, amelyben ez mozog. Hogyan tudnék én, egy egyszerű, tizenéves lány ezek után választ adni erre, a valaha létezett legnagyobb rejtélyre? Hogy lehetne meghatározni egy absztrakt fogalmat, amely ráadásul még szubjektív is? Igazán nem tudtam.
Akkor mégis mi a boldogság?

A boldogság egy bögre forró tea, egy csomag csillogó papírba bujtatott cukorka, a hajnali napfényben a madarak csicsergése. Boldogság, amikor egy kisgyermek felkacag, ha egy színpompás pillangó a válladra száll, ha meghallod a patak csobogását, a kiscica dorombolását az öledben. A boldogság ott van az idős házaspár összefont ujjú szendergésében, a falevelek és virágszirmok hullásában, a napsütötte réten végig száguldó szellőben, a gondtalan lebegésben; a boldogság ott van minden emberben, mélyen a lélekben, a lélegzet vételében, az érintésekben, a létezésben. A létezésben, amely megába foglalja a madarakat, a növényeket, a bolygón élő élőlényeket, a Holdat, a Napot, a csillagokat és Téged.

Ha valaki megkérdezné tőlem, mit jelent számomra a boldogság, akkor azonnal, hezitálás nélkül azt válaszolnám, hogy téged. Most is, hogy leírtam a szót – téged –, újfent elmosolyodok, mert érzem a szívem tájékán a jól ismert és megszokott melegséget. Egy hétköznapi, egyszerű szó mindez, mégis benne rejlik minden, amely a boldogsághoz valaha kellett vagy kelleni fog, benne rejlik minden, amelyen rajta van a jelző: te.

Te. Személyes névmás, egyes szám, második személyben.
Te. Szavakkal meghatározhatatlan kicsi lélek.
Te. A szívem beleborzong a kiejtett két, összeragasztott hangba.
Te, aki felérsz egy talányos paradoxonnal.
Te, aki egyszer közeli vagy, egyszer távoli, de sosem hideg vagy plátói. Egyszerre ijeszt meg és nyűgöz le a lelked, a nagyságot, a lényed: minden, ami te vagy. Napestig hallgatnám, ahogy beszélsz, miközben mégis bőszen hallgatunk, s a beszélő csendben alámerülnék a lelkedig, amelyben a fény és a sötét folyton váltakozik. A lélekben dúló csata állandó, állandó, ahogy a küzdelem, amely nap napra lezajlik bennem, hogy ne akarjam a felém nyújtott lélekmorzsáidat egészben megtekinteni, mert, ahogy a sivatagban sem szabad a vizet nagy kortyokban inni, úgy ezt sem szabad elkapkodni. A köztünk feszülő kötelék így is elég mély, ősi, elemi ahhoz, hogy lássam, érezzem azt: te ki vagy.

Ki is vagy te valójában? Egyáltalán, hogy lehet egy ember lényét keretek közé szorítva meghatározni? Lehet-e valójában a „ki vagy te?” kérdésre választ adni? Az ember személyisége, vagy nevezzük inkább tudatnak, annyira rétegzett, hogy igazán fel sem lehet fedezni az összes különböző szintet, amely az egyes személyiségjegyeket, gondolatjegyeket, cselekedeteket, gondolatokat, érzelmeket, tulajdonságokat szabályozzák, alakítják, engedik kisebb vagy nagyobb mértékben előtörni. Rémisztő és lenyűgöző ez a nagyság és titokzatosság, amely minket övez, mégis próbállak megfejteni, mert valami mélyen, legbelül, arra ösztökél, hogy tegyem ezt.

Tudod, csodálatra méltóan sokoldalú vagy. Mindig megdöbbent, amikor egy-egy újabb oldalad látom. Akárhányszor felvillantasz magadból valami újat, az izgatottá, kíváncsivá, boldoggá tesz. Rengeteg kérdést is felvet bennem az új a „régivel” összevetve, néha meg is ijeszt – hol pozitív, hol negatív irányban –, de egyre csak azt visszahangozza bennem valami: bárcsak többet mutatna, bárcsak többet láthatnék belőle. Talán őrült vagyok, hogy még a lényed sötétebb része is vonzz, érdekel, meg akarom ismerni, bár igazán nem is lehet a napos és a nem napos alkotódarabkákat elválasztani egymástól. Nem is igazán kell, mert a világ sem fekete és fehér, emellett te így vagy egész, így alkotsz egy komplexet, egy nagyon bonyolult és nagyon színes egészet, amelyet én annyira szeretek.

Szeretem, amikor annyira humoros vagy, hogy leiszom magam a nevetéstől, vagy annyira mosolygok a beszélgetésünk alatt, hogy már-már zsibbad az arcom. Szeretem, amikor zárkózottabb vagy, merengő és komorabb, mert olyankor olyan mélyek a társalgásaink, amelyek nélkül már nem bírnék létezni. Az ilyen eszmefuttatásaink után érzem azt általában, hogy teljes értékű ember vagyok és élek. Megmozgat az, hogy valakivel végre gátak és falak nélkül tudok beszélgetni, akár tabunak számító témákról is. Mindig kihozod belőlem a legjobbat ilyenkor. Fantasztikus érzés, ahogy egymás elméjét és tudását tornáztatjuk. Fantasztikus a tudat, hogy vagy nekem.

Szeretem, amikor makacs vagy és dacos, amikor rácsodálkozol valami újra, szépre, szemet - és lelket gyönyörködtetőre; szeretem a szívélyes kedvességed. Szeretem, ahogy romantikus szavak és ígéretek tömkelegével árasztasz el; megindít az a fajta erős kötődés, szeretet, bizalom, odaadás, amely belőlük árad. Mindig a szívemig hatolnak a szavaid. Szeretem azt is, ha naivan gyermeki vagy, aki értetlenül mered a világra és elbizonytalanodik. Lenyűgöz a küzdelmed, ahogy próbálod a világi konvenciókat megérteni, letaglóz, ahogy marcangolod magad. Legszívesebben elrejtenélek a világ elől, hogy ne kelljen soha fájdalmat érezned, hogy ne kelljen többet szembesülnöd a szeméttel. Bástyákkal öveznélek, hogy csak a szeretetem érezd. Képzeld csak el! A kezemben ott egy varázsceruza, és szép lassan ott lesz egy fényes, meleg pont a lelked közepén. Az ott a nap, amely a szeretetből táplálkozik, ezért sosem fog kihunyni, így állandó szeretet fog körbevenni. Most szivárványt és felhőket rajzolok neked, kék eget, végtelen óceánt, világítótornyot, sirályokat, virágos dombokat, fehér homokos partot, és most a várat a part szélére. Biztonságban vagy már, nem bánthat senki, nem érhet csalódás, nem kell félned senkitől és semmitől. Rád mosolygok, odaadom a varázsceruzámat és hagyom, hogy innen te rajzolj a lelked vásznára valami szépet, valami jót, valami nagyobbat, valami olyat, ami a boldogságodhoz kell. Most hunyd le a szemed, és kezdd el a rajzot! Ugye milyen jó érzés? Felemelő.

Álmodozó vagy, így el tudod képzelni. Álmodozó, aki mer nagyot álmodni és soha, semmi sem térítheti el az útjáról. Álmodozó, aki, ha el is bukik, tovább megy és megpróbálja újra, majd újra. Egyszer szeretném látni az álmaidat. Szeretnék veled álmodozni valami nagyról, szépről, megérintőről. Szeretnék veled elmenekülni egy olyan helyre, amelyet mi álmodunk meg, amelyet csak mi láthatunk. Annyira jó lenne. Álmodozás közben lehet, hogy rátalálsz arra a nagy dologra, csodára is, amelyre vársz. Lányregényes, tudom. Törölnöm kellene. Nem fogom. Ma a bátor vagyok. Holnap már talán nem leszek az, és utólag kitörlöm, de ma még jó látni leírva. Kicsit bele is pirulok. Ki fogsz nevetni érte.  Bár lehet, megértesz. Mily paradoxon. A meg nem értett megérti a másik meg nem értettet. Két meg nem értett egy egész, mert végül megértettekké válnak egymás lelkének a tükrében. Összeszorul a szívem erre. Túl sok mindent vált ki belőlem ez a gondolat ahhoz, hogy épp ésszel felmérjem.

Hogy ezek után mégis mit váltasz ki belőlem? Elsősorban sok felesleges gondolatot. Mi nők, nem is tudom, hogyan bírunk ennyi fura és nagyon is elhagyható gondolattal élni. Szerintem ez a fajta gondolkodásmód evolúciós zsákutca kellene, hogy legyen. De persze nem lesz az, mert mi ezt tovább örökítjük, a többi nőtársunk életét romba döntve, megnehezítve, megkeserítve, emellett ez teljesen mértékben legális. Még csak betegségnek sem nyilvánítják a nyilvánvalót. Pompás. Ha a női agyról van szó, nincs happy end. Ez van. Ebbe bele kell törődni. Én is zsákutca vagyok. Már csak pillantok kérdése, és talán egy jelzőtábla is kikerül láthatatlan jelzésként a homlokomra. Annyira nem is rossz ötlet. Remélem a Jézuska is hallotta ezt. Boldoggá tenné a nőpopuláció legnagyobb részét. Látod, mondtam, hogy sok a felesleg. Eszméletlen. Másodsorban? Ez a történet húha része. Igen, most azt írtam: húha. Nem szoktam ezt írni. Szállj ki az agyamból. Köszi!

Tudod, ha rólad van szó, semmi sem egyértelmű számomra. Nagyon ellentétes érzéseket váltasz ki belőlem, és nem ám egymás után, hanem egyszerre érzem ezeket, hogy tovább bonyolódjon a helyzet. Bár te sem vagy olyan egyszerű. Miért lennél az. Tipikus női gondolat, hogy valami a kedvére egyszerűvé válik. Pff. Amely viszont kitűnik mindközül, az a szeretet. Ez egy olyan fix, állandó érzés, amely körbeölel, melenget, és sosem ereszt. Szeretem ezt érezni a káoszban, amelyet a lényed teremt bennem. Igazából, hiába a zűr a fejemben, nagyon is boldoggá teszel. Nem tudom éreztél-e már lebegő boldogságot. Amikor úgy érzed, hogy hiába van stabil talapzat a talpad alatt, te mégis a föld felett lebegsz legalább hét méterrel; a mellkasod alatt, ott középen, valami egyszerre szorít és bizsereg, és te csak sodródsz ezzel az érthetetlen érzéssel, amely olyan, akár egy tested körbevevő színes szappanbuborék. Nem mered megérinteni, megérteni, még csak szólni sem mersz, mert félsz, hogy elillan a pillanat, az érzés, hogy lezuhansz, és soha többet nem érezheted már. Ez vagy számomra a káoszban: a mindent felemésztő, lecsillapító, lebegő boldogság. Örömet csalsz a szürke napjaiba, és én nem tudok eléggé hálás lenni. A hála egyébként lehetetlenné teszi a boldogtalanságot.

Látod, milyen egyszerű valakit boldoggá tenni? Többek között bátorrá is teszel, és nyugodttá, és kiegyensúlyozottá. Néha magam sem értem, hogy válthat ki egyetlen ember ennyire széles skálán mozgó érzelmeket. Ez egy olyan érzelmi hullámvasút, amelyből nem akarok kiszállni akkor sem, ha közben túlzottan meg kell nyílnom neked, ha közben újra és újra meg kell élnem a múltamat, ha közben meg kell ismernem a teljes valómat, mert mellette támogatsz, lelket öntesz belém, értékesnek nevezel és ez hatalmas biztonságot ad.

Néha azonban nem elég a biztonság és a lebegő boldogság ahhoz, hogy elkerüljön a kételyek felhője. Sokat tépelődök mostanság. Némely önmarcangoló gondolatfoszlány gyermekien fájdalmas: bárcsak ne érne véget sohasem ez kapocs köztünk; remélem, sosem csinálok semmi olyat, amellyel gyűlöletig megbántalak; csak ne múljon el ez is nyomtalan. Nehéz szembenézni ezekkel az árnyakkal. Az ember legnagyobb ellensége, valójában az elméje keltette kételyek – erre rá kellett jönnöm. Önmagunkkal a legnehezebb megküzdeni. A kérdésekkel, amelyeket az énünk egy olyan oldala dobál felénk, amelyet legszívesebben eltemetnénk a lehető legmélyebbre. Józan ész lenne? Magam sem tudom igazán. Csak néha fáj. Nem úgy, mint a kíváncsiság. Mert az énem másik oldalán reményteli, már kétoldalú kérdések fogalmazódnak meg. Szerelem-e az, ha jobb vele, mint nélküle?

Szerelem-e az, ha sokat gondolok rá? Hogyan nevezzük azt az érzést, amikor egy nap is nehéz nélküle, mert annyira hiányzik? Lehet-e függőség nélkül szeretni, ésszel? Ugye az ő szíve is olyan hevesen szokott néha dobogni? Szokott-e rám gondolni? Akar-e összefűzött ujjakkal naplementét nézni? Bajnak számít-e, ha még jó néhány miért lengi túl az elmém? És mi van, ha előbb leszek szerelmes, amikor még nem is szeret? Kérdések kavalkádja, megválaszolatlanul. Mégsem zavar igazán. Nem is tudom megmagyarázni miért. Lehetséges, hogy azért, mert rólad szólnak? Látod, milyen buta vagyok? Kérdésre kérdéssel felelek. Nem vagyok olyan bátor, hogy ezekre válaszoljak.

Pedig, ahogy mondtam, bátorrá is tettél. Milyen érdekes fogalom a bátorság is. Bátor az, aki extrém sportot űz, bátor, aki képes a hüllőket és a bogarakat megfogni, bátor az, aki a kanyart kelleténél gyorsabban veszi be, bátor a felelő, a kutyát simogató kisfiú, az igazáért küzdő, a sötétben sétáló nő. Szerintem az is bátor, aki érez, aki érezni és szeretni mer. Mert szeretni – legyen szó bármilyen szeretetről – a világ legbátrabb dolga. Szeretni annyi, mint a lelked, szíved, elméd egy részét valakinek a kezébe helyezni, és cserébe az övét elfogadni. A szeretet törékeny, ahogy az emberi lélek, szív is, így bátorság kell ahhoz, hogy ezt őrizzük. Szeretni és szeretve lenni – annyit tesz, mint a lelket lecsupaszítva nézni a naplementét, miközben fogjuk egymás kezét, és felfedjük egymás előtt a legsötétebb foltokat is az életünkben – ez az élet értelme. A szeretet lényegében a bizalmunk és az emlékeink örökbeadása. Átlépjük ezzel önnön magunkat, a határainkat. Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, át kell lépni a határainkat, de elsősorban is magunkat. Ehhez erő kell: lelkierő. Erő ahhoz, hogy megmutassuk a valónkat. Te bátorrá tettél engem. Leromboltad a falaimat. Most lecsupaszított lélekkel, kiszolgáltatva állok előtted, és nem félek, mert velem van a lebegő boldogság érzése.

Ha lehunyom a szemem, téged látlak magam előtt, ahogy mosolyogsz. A kelleténél hevesebben dobog a szívem, de nem zavar. Elmosolyodok én is. Gondolatban megsimogatom a hajad, a homlokod, az arcod, a lelked. Pont úgy, ahogy szoktam. Pont úgy, ahogy szoktuk.
Bár nem jutottak el hozzád az érintések, titkon azért imádkozom éjről éjre, hogy bárcsak összemosná a szívünket a képzelet. Mert én már elküldtem neked az enyémet az apró, csillagos éjtündérekkel. Még akkor is, ha nem tudom, ez pontosan mit jelent…

Nagyot sóhajtva lerakta a tollat és újra olvasta az egészet. Átélte ismét a szavaival járó érzéseket, emlékeket, ellentéteket. Hátradőlt a székében, hevesen dobogó szívét a kezével próbálta lassítani. Hiába, mert az nem engedelmeskedett neki. Félve becsukta a füzetét, mintha a papírra vetett szavai kiszökhetnének onnan Hozzá, és az órára pislantott. Hajnali négy óra négy. Biztosan alszik már. Neki is aludnia kéne. A levélnek is. Talán majd egyszer megmutatja neki. Igen, egyszer majd megmutatja neki. Amikor már ő is megérti…


2014. 08.12

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése