Talán a legjobb érzés a világon, ha szerelmes vagy. Még akkor is,ha maga a szerelem egy definiálhatatlan érzelem.
Ez a novellám kicsit talán giccses lett. Talán azért, mert én is szerelmes voltam. A saját Paradoxonomba. De azt hiszem, ez még a tűrhető kategória. Fogyasszátok egészséggel!
Vallomás a Paradoxonnak
Tücsök
cirregve fölneszel.
Testem
hűs álmokat iszik.
Apró,
csillagos éjtündérek
a
szívemet hozzád viszik.
A
lány aprót sóhajtott, miközben haját ismét a kontyába tűzte. Az elmúlt két
percben ez volt a hatodik ugyanilyen mozdulatsora, és őszintén szólva már kezdte
igazán bosszantani. A cicája mellette feküdt, közben dorombolva élvezte a
napsütést, de ő ezt nem látta: épp az ölében heverő vázlatfüzeten pihent a
tekintete. Kezében egy tollal, szinte szuggerálta a lapokat; mintha csak azt
várná, hogy – ahogy megszojta –majd maguktól papírra vetődnek a gondolatai. Mégsem
ment ma neki. Valami nem engedte, hogy írjon. Pedig minden megvolt a tökéletes
alkotáshoz. De talán majd holnap. Akkor talán összejön neki.
Lemondó
sóhaj szakadt fel a mellkasából az újabb kudarc láttán. Ez a héten már a
negyedik volt. Ökölbe szorította a kezét, majd a nyitott ablakon keresztül
kibámult. A meleg sugarak kissé meglágyították a szívét, a keze, és a görcsösen
gondolkodó arca ellazult. Gyermekkacaj ütötte meg a fülét pösze
hangfoszlányokkal kísérve.
–
Szejetlek! – selypegte kuncogva az élettel teli kislány, és a szó
őszinteségébe, szinte a lány is beleremegett.
Őszinteség.
Gátlástalanság. Gáttalanság. Ez kell neki is.
Hálásan
gondolt az ablaka alatt játszó kislányra, de arra már nem volt ideje, hogy
megköszönje neki az akaratlan segítséget. A toll a kezében szinte magától húzta
meg az első vonást a papíron. Apró, mélázó mosoly ült a lány ajka szegletébe,
és az ölében tartott papír fölé hajolva írni kezdett.
Vallomás a Paradoxonnak
Egyszer, nem is
olyan rég, megkérdezték tőlünk egy irodalomórán, hogy mi a boldogság. Egyszerű
kérdésnek indult, egyfajta levezető-lazítóbeszélgetésnek, de amint néma
csendben teltek el a másodpercek és a végén fullasztóvá váló gondolatterhes
percek, még mindig nem születtek érdemi válaszok. A mindig teljes gőzerővel
működő osztályom elnémult: nem tudott magyarázatot adni hirtelen. Talán mégis
nehéz volt a kérdés. Én is sokat gondolkodtam a válaszon.
Nem
is igazán értettem először, hogy mire keresek megoldást. A boldogság fogalma,
lévén elvont, ember kreálta fogalom: megfoghatatlan, definiálhatatlan,
jellemezhetetlen, mindezek ellenére a valaha létezett legintenzívebb érzés és
ember által megélhetett élmény. Annyira ambivalens érzéseket és gondolatokat
von maga után, hogy emberi ésszel talán fel sem fogható az az intervallum,
amelyben ez mozog. Hogyan tudnék én, egy egyszerű, tizenéves lány ezek után
választ adni erre, a valaha létezett legnagyobb rejtélyre? Hogy lehetne meghatározni
egy absztrakt fogalmat, amely ráadásul még szubjektív is? Igazán nem tudtam.
Akkor mégis mi a
boldogság?
A
boldogság egy bögre forró tea, egy csomag csillogó papírba bujtatott cukorka, a
hajnali napfényben a madarak csicsergése. Boldogság, amikor egy kisgyermek
felkacag, ha egy színpompás pillangó a válladra száll, ha meghallod a patak
csobogását, a kiscica dorombolását az öledben. A boldogság ott van az idős
házaspár összefont ujjú szendergésében, a falevelek és virágszirmok hullásában,
a napsütötte réten végig száguldó szellőben, a gondtalan lebegésben; a
boldogság ott van minden emberben, mélyen a lélekben, a lélegzet vételében, az
érintésekben, a létezésben. A létezésben, amely megába foglalja a madarakat, a
növényeket, a bolygón élő élőlényeket, a Holdat, a Napot, a csillagokat és
Téged.
Ha valaki
megkérdezné tőlem, mit jelent számomra a boldogság, akkor azonnal, hezitálás
nélkül azt válaszolnám, hogy téged. Most is, hogy leírtam a szót – téged –,
újfent elmosolyodok, mert érzem a szívem tájékán a jól ismert és megszokott
melegséget. Egy hétköznapi, egyszerű szó mindez, mégis benne rejlik minden,
amely a boldogsághoz valaha kellett vagy kelleni fog, benne rejlik minden,
amelyen rajta van a jelző: te.
Te. Személyes
névmás, egyes szám, második személyben.
Te. Szavakkal
meghatározhatatlan kicsi lélek.
Te. A szívem
beleborzong a kiejtett két, összeragasztott hangba.
Te, aki felérsz
egy talányos paradoxonnal.
Te, aki egyszer
közeli vagy, egyszer távoli, de sosem hideg vagy plátói. Egyszerre ijeszt meg és
nyűgöz le a lelked, a nagyságot, a lényed: minden, ami te vagy. Napestig
hallgatnám, ahogy beszélsz, miközben mégis bőszen hallgatunk, s a beszélő
csendben alámerülnék a lelkedig, amelyben a fény és a sötét folyton váltakozik.
A lélekben dúló csata állandó, állandó, ahogy a küzdelem, amely nap napra
lezajlik bennem, hogy ne akarjam a felém nyújtott lélekmorzsáidat egészben
megtekinteni, mert, ahogy a sivatagban sem szabad a vizet nagy kortyokban inni,
úgy ezt sem szabad elkapkodni. A köztünk feszülő kötelék így is elég mély, ősi,
elemi ahhoz, hogy lássam, érezzem azt: te ki vagy.
Ki
is vagy te valójában? Egyáltalán, hogy lehet egy ember lényét keretek közé
szorítva meghatározni? Lehet-e valójában a „ki vagy te?” kérdésre választ adni?
Az ember személyisége, vagy nevezzük inkább tudatnak, annyira rétegzett, hogy
igazán fel sem lehet fedezni az összes különböző szintet, amely az egyes
személyiségjegyeket, gondolatjegyeket, cselekedeteket, gondolatokat,
érzelmeket, tulajdonságokat szabályozzák, alakítják, engedik kisebb vagy
nagyobb mértékben előtörni. Rémisztő és lenyűgöző ez a nagyság és
titokzatosság, amely minket övez, mégis próbállak megfejteni, mert valami
mélyen, legbelül, arra ösztökél, hogy tegyem ezt.
Tudod,
csodálatra méltóan sokoldalú vagy. Mindig megdöbbent, amikor egy-egy újabb
oldalad látom. Akárhányszor felvillantasz magadból valami újat, az izgatottá,
kíváncsivá, boldoggá tesz. Rengeteg kérdést is felvet bennem az új a „régivel”
összevetve, néha meg is ijeszt – hol pozitív, hol negatív irányban –, de egyre
csak azt visszahangozza bennem valami: bárcsak többet mutatna, bárcsak többet
láthatnék belőle. Talán őrült vagyok, hogy még a lényed sötétebb része is
vonzz, érdekel, meg akarom ismerni, bár igazán nem is lehet a napos és a nem
napos alkotódarabkákat elválasztani egymástól. Nem is igazán kell, mert a világ
sem fekete és fehér, emellett te így vagy egész, így alkotsz egy komplexet, egy
nagyon bonyolult és nagyon színes egészet, amelyet én annyira szeretek.
Szeretem,
amikor annyira humoros vagy, hogy leiszom magam a nevetéstől, vagy annyira
mosolygok a beszélgetésünk alatt, hogy már-már zsibbad az arcom. Szeretem,
amikor zárkózottabb vagy, merengő és komorabb, mert olyankor olyan mélyek a
társalgásaink, amelyek nélkül már nem bírnék létezni. Az ilyen
eszmefuttatásaink után érzem azt általában, hogy teljes értékű ember vagyok és
élek. Megmozgat az, hogy valakivel végre gátak és falak nélkül tudok
beszélgetni, akár tabunak számító témákról is. Mindig kihozod belőlem a
legjobbat ilyenkor. Fantasztikus érzés, ahogy egymás elméjét és tudását
tornáztatjuk. Fantasztikus a tudat, hogy vagy nekem.
Szeretem,
amikor makacs vagy és dacos, amikor rácsodálkozol valami újra, szépre, szemet -
és lelket gyönyörködtetőre; szeretem a szívélyes kedvességed. Szeretem, ahogy
romantikus szavak és ígéretek tömkelegével árasztasz el; megindít az a fajta
erős kötődés, szeretet, bizalom, odaadás, amely belőlük árad. Mindig a szívemig
hatolnak a szavaid. Szeretem azt is, ha naivan gyermeki vagy, aki értetlenül
mered a világra és elbizonytalanodik. Lenyűgöz a küzdelmed, ahogy próbálod a
világi konvenciókat megérteni, letaglóz, ahogy marcangolod magad.
Legszívesebben elrejtenélek a világ elől, hogy ne kelljen soha fájdalmat
érezned, hogy ne kelljen többet szembesülnöd a szeméttel. Bástyákkal öveznélek,
hogy csak a szeretetem érezd. Képzeld csak el! A kezemben ott egy varázsceruza,
és szép lassan ott lesz egy fényes, meleg pont a lelked közepén. Az ott a nap,
amely a szeretetből táplálkozik, ezért sosem fog kihunyni, így állandó szeretet
fog körbevenni. Most szivárványt és felhőket rajzolok neked, kék eget, végtelen
óceánt, világítótornyot, sirályokat, virágos dombokat, fehér homokos partot, és
most a várat a part szélére. Biztonságban vagy már, nem bánthat senki, nem
érhet csalódás, nem kell félned senkitől és semmitől. Rád mosolygok, odaadom a
varázsceruzámat és hagyom, hogy innen te rajzolj a lelked vásznára valami
szépet, valami jót, valami nagyobbat, valami olyat, ami a boldogságodhoz kell.
Most hunyd le a szemed, és kezdd el a rajzot! Ugye milyen jó érzés? Felemelő.
Álmodozó
vagy, így el tudod képzelni. Álmodozó, aki mer nagyot álmodni és soha, semmi
sem térítheti el az útjáról. Álmodozó, aki, ha el is bukik, tovább megy és
megpróbálja újra, majd újra. Egyszer szeretném látni az álmaidat. Szeretnék
veled álmodozni valami nagyról, szépről, megérintőről. Szeretnék veled
elmenekülni egy olyan helyre, amelyet mi álmodunk meg, amelyet csak mi
láthatunk. Annyira jó lenne. Álmodozás közben lehet, hogy rátalálsz arra a nagy
dologra, csodára is, amelyre vársz. Lányregényes, tudom. Törölnöm kellene. Nem
fogom. Ma a bátor vagyok. Holnap már talán nem leszek az, és utólag kitörlöm,
de ma még jó látni leírva. Kicsit bele is pirulok. Ki fogsz nevetni érte. Bár lehet, megértesz. Mily paradoxon. A meg
nem értett megérti a másik meg nem értettet. Két meg nem értett egy egész, mert
végül megértettekké válnak egymás lelkének a tükrében. Összeszorul a szívem
erre. Túl sok mindent vált ki belőlem ez a gondolat ahhoz, hogy épp ésszel
felmérjem.
Hogy
ezek után mégis mit váltasz ki belőlem? Elsősorban sok felesleges gondolatot.
Mi nők, nem is tudom, hogyan bírunk ennyi fura és nagyon is elhagyható
gondolattal élni. Szerintem ez a fajta gondolkodásmód evolúciós zsákutca
kellene, hogy legyen. De persze nem lesz az, mert mi ezt tovább örökítjük, a
többi nőtársunk életét romba döntve, megnehezítve, megkeserítve, emellett ez
teljesen mértékben legális. Még csak betegségnek sem nyilvánítják a
nyilvánvalót. Pompás. Ha a női agyról van szó, nincs happy end. Ez van. Ebbe
bele kell törődni. Én is zsákutca vagyok. Már csak pillantok kérdése, és talán
egy jelzőtábla is kikerül láthatatlan jelzésként a homlokomra. Annyira nem is
rossz ötlet. Remélem a Jézuska is hallotta ezt. Boldoggá tenné a nőpopuláció
legnagyobb részét. Látod, mondtam, hogy sok a felesleg. Eszméletlen.
Másodsorban? Ez a történet húha része. Igen, most azt írtam: húha. Nem szoktam
ezt írni. Szállj ki az agyamból. Köszi!
Tudod,
ha rólad van szó, semmi sem egyértelmű számomra. Nagyon ellentétes érzéseket
váltasz ki belőlem, és nem ám egymás után, hanem egyszerre érzem ezeket, hogy
tovább bonyolódjon a helyzet. Bár te sem vagy olyan egyszerű. Miért lennél az.
Tipikus női gondolat, hogy valami a kedvére egyszerűvé válik. Pff. Amely
viszont kitűnik mindközül, az a szeretet. Ez egy olyan fix, állandó érzés,
amely körbeölel, melenget, és sosem ereszt. Szeretem ezt érezni a káoszban,
amelyet a lényed teremt bennem. Igazából, hiába a zűr a fejemben, nagyon is
boldoggá teszel. Nem tudom éreztél-e már lebegő boldogságot. Amikor úgy érzed,
hogy hiába van stabil talapzat a talpad alatt, te mégis a föld felett lebegsz
legalább hét méterrel; a mellkasod alatt, ott középen, valami egyszerre szorít
és bizsereg, és te csak sodródsz ezzel az érthetetlen érzéssel, amely olyan,
akár egy tested körbevevő színes szappanbuborék. Nem mered megérinteni,
megérteni, még csak szólni sem mersz, mert félsz, hogy elillan a pillanat, az
érzés, hogy lezuhansz, és soha többet nem érezheted már. Ez vagy számomra a
káoszban: a mindent felemésztő, lecsillapító, lebegő boldogság. Örömet csalsz a
szürke napjaiba, és én nem tudok eléggé hálás lenni. A hála egyébként
lehetetlenné teszi a boldogtalanságot.
Látod,
milyen egyszerű valakit boldoggá tenni? Többek között bátorrá is teszel, és
nyugodttá, és kiegyensúlyozottá. Néha magam sem értem, hogy válthat ki egyetlen
ember ennyire széles skálán mozgó érzelmeket. Ez egy olyan érzelmi hullámvasút,
amelyből nem akarok kiszállni akkor sem, ha közben túlzottan meg kell nyílnom
neked, ha közben újra és újra meg kell élnem a múltamat, ha közben meg kell
ismernem a teljes valómat, mert mellette támogatsz, lelket öntesz belém,
értékesnek nevezel és ez hatalmas biztonságot ad.
Néha
azonban nem elég a biztonság és a lebegő boldogság ahhoz, hogy elkerüljön a
kételyek felhője. Sokat tépelődök mostanság. Némely önmarcangoló
gondolatfoszlány gyermekien fájdalmas: bárcsak ne érne véget sohasem ez kapocs
köztünk; remélem, sosem csinálok semmi olyat, amellyel gyűlöletig megbántalak;
csak ne múljon el ez is nyomtalan. Nehéz szembenézni ezekkel az árnyakkal. Az
ember legnagyobb ellensége, valójában az elméje keltette kételyek – erre rá
kellett jönnöm. Önmagunkkal a legnehezebb megküzdeni. A kérdésekkel, amelyeket
az énünk egy olyan oldala dobál felénk, amelyet legszívesebben eltemetnénk a
lehető legmélyebbre. Józan ész lenne? Magam sem tudom igazán. Csak néha fáj.
Nem úgy, mint a kíváncsiság. Mert az énem másik oldalán reményteli, már
kétoldalú kérdések fogalmazódnak meg. Szerelem-e az, ha jobb vele, mint
nélküle?
Szerelem-e
az, ha sokat gondolok rá? Hogyan nevezzük azt az érzést, amikor egy nap is
nehéz nélküle, mert annyira hiányzik? Lehet-e függőség nélkül szeretni, ésszel?
Ugye az ő szíve is olyan hevesen szokott néha dobogni? Szokott-e rám gondolni?
Akar-e összefűzött ujjakkal naplementét nézni? Bajnak számít-e, ha még jó
néhány miért lengi túl az elmém? És mi van, ha előbb leszek szerelmes, amikor
még nem is szeret? Kérdések kavalkádja, megválaszolatlanul. Mégsem zavar
igazán. Nem is tudom megmagyarázni miért. Lehetséges, hogy azért, mert rólad
szólnak? Látod, milyen buta vagyok? Kérdésre kérdéssel felelek. Nem vagyok
olyan bátor, hogy ezekre válaszoljak.
Pedig,
ahogy mondtam, bátorrá is tettél. Milyen érdekes fogalom a bátorság is. Bátor
az, aki extrém sportot űz, bátor, aki képes a hüllőket és a bogarakat megfogni,
bátor az, aki a kanyart kelleténél gyorsabban veszi be, bátor a felelő, a
kutyát simogató kisfiú, az igazáért küzdő, a sötétben sétáló nő. Szerintem az
is bátor, aki érez, aki érezni és szeretni mer. Mert szeretni – legyen szó
bármilyen szeretetről – a világ legbátrabb dolga. Szeretni annyi, mint a
lelked, szíved, elméd egy részét valakinek a kezébe helyezni, és cserébe az
övét elfogadni. A szeretet törékeny, ahogy az emberi lélek, szív is, így
bátorság kell ahhoz, hogy ezt őrizzük. Szeretni és szeretve lenni – annyit
tesz, mint a lelket lecsupaszítva nézni a naplementét, miközben fogjuk egymás
kezét, és felfedjük egymás előtt a legsötétebb foltokat is az életünkben – ez
az élet értelme. A szeretet lényegében a bizalmunk és az emlékeink örökbeadása.
Átlépjük ezzel önnön magunkat, a határainkat. Ahhoz, hogy szeretni tudjunk, át
kell lépni a határainkat, de elsősorban is magunkat. Ehhez erő kell: lelkierő.
Erő ahhoz, hogy megmutassuk a valónkat. Te bátorrá tettél engem. Leromboltad a
falaimat. Most lecsupaszított lélekkel, kiszolgáltatva állok előtted, és nem
félek, mert velem van a lebegő boldogság érzése.
Ha
lehunyom a szemem, téged látlak magam előtt, ahogy mosolyogsz. A kelleténél
hevesebben dobog a szívem, de nem zavar. Elmosolyodok én is. Gondolatban
megsimogatom a hajad, a homlokod, az arcod, a lelked. Pont úgy, ahogy szoktam.
Pont úgy, ahogy szoktuk.
Bár nem jutottak
el hozzád az érintések, titkon azért imádkozom éjről éjre, hogy bárcsak
összemosná a szívünket a képzelet. Mert én már elküldtem neked az enyémet az
apró, csillagos éjtündérekkel. Még akkor is, ha nem tudom, ez pontosan mit
jelent…
Nagyot
sóhajtva lerakta a tollat és újra olvasta az egészet. Átélte ismét a szavaival
járó érzéseket, emlékeket, ellentéteket. Hátradőlt a székében, hevesen dobogó
szívét a kezével próbálta lassítani. Hiába, mert az nem engedelmeskedett neki.
Félve becsukta a füzetét, mintha a papírra vetett szavai kiszökhetnének onnan
Hozzá, és az órára pislantott. Hajnali négy óra négy. Biztosan alszik már. Neki
is aludnia kéne. A levélnek is. Talán majd egyszer megmutatja neki. Igen,
egyszer majd megmutatja neki. Amikor már ő is megérti…
2014.
08.12
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése