Várakozás

Pelargonie már megint rászabadítja magát a világra... Ne vegyétek komolyan, mert fájni fog! Tényleg ne...

Várakozás

Egyszer volt, hol nem volt, valahol messze, egy feketelyuk felének a negyedénél, a nagy sötétségben állt egy hosszú, fekete ballonkabátos fiú. A fogsora Signal Plusz Whiteninggel volt kezelve, amelyet az éji feketeség ellenére boldogan felvillantott, ahogy dús hajába bele-bele kapott a hűvös őszi szél. Az orrán márkás napszemüveg csücsült, amely egy hirtelen széllökéstől aláhullt a mélybe. Az arcát a napszemüveg alatt egy ezüstszín, szépen megdolgozott álarc fedte.  A testét aranyszínű ragyogás vonta körbe, mintha nem evilági teremtmény lenne. Talán nem is volt az. Glóriát vont köré az aranyló fényesség, ahogy körbekémlelt maga körül. Várt valamire…

Az elméjét eközben ezernyi gondolat szőtte át, akár a pók az áldozatát. Az arcán semmi jele nem volt a bensőjében lezajló érzelmi folyamatoknak: meredten nézett maga elé búskomor félmosollyal az ajkán.

Pedig mélyen legbelül hatalmas vihar honolt a lelkében. Vad csatát vívott a jeges, az álnokul egyre feljebb kúszó szúró érzéssel, amely percről percre egyre jobban legyengítette. Dacolt az érzéssel, háborúzott ellene, de érezte, hogy nem sokára veszteni fog. A hátborzongató sugallat már nem csak lelkében tanyázott, hanem beköltözött a szívébe is, hogy elterjedve megfagyassza az állhatatos fiú vérkeringését. Lassacskán eljutott a fiú tudatáig, hogy az állapot tarthatatlan. Erősebben küzdött a fagyos démon ellen, de az egyre erősebbé vált, ahogy ő vért izzadva próbálta elnyomni magában. Nevetve ficánkolt a fiú szívében, amely egyre gyengébben dobogott.

Papam… Papam… Pa… Pam… Pa… Pamm…

Elhalt a szíve dobbanása, ezzel utat engedve a gyötrő érzésnek. Csalárdul egyre feljebb kúszott a fiú testében, borzongató szúrásokat hagyva maga mögött. A fiú torkában fojtogató gombóc nőtt a fáradozástól, hogy visszatuszkolja a felfelé kúszó Démont, vissza, a lelke legmélyére. Az ajka szólásra nyílt már a tehetetlenségtől, hogy kiáltson, de a büszkesége nem engedte, hogy a szó elhagyja a száját. A tudata inkább megengedte, hogy a Démon egyre feljebb kússzon az elméje felé.

 Lépésről lépésre adta fel az álarcos a küzdelmet, ahogy az orv támadója lidércnyomásos képeket küldözgetett az agya felé. Kimerítette az Ellen való dacolás, aki már befészkelte magát az elméjébe. Ha nem róla lett volna szó, ha nem érezte volna a folyamatos nyomást, talán csodálkozott volna azon, hogy AZ, milyen gyorsan jutott el a lelkétől az elméjéig.

Hezitált a fiú. Kiabálni akart, de a démon nem engedte. Nem bírta a nyomást, nem bírta a sebesen váltakozó halálhírű képkockákat. Tervet eszelt ki, hogy elterelje a Démon figyelmét. Gyönyörű tájra gondolt, ahol unikornisok ugrálnak, és virágszedő kislányok énekelgetnek gyönyörű, tavaszról és szeretetről szóló dalokat. Ez legyengítette a támadóját, aki mozogni kezdett az elméjében. Próbálta elűzni a nyugodalmas képeket a saját borzasztó kreálmányaival, így nem volt elég figyelmes.

A fiú torz mosolyt láttatott, ahogy észrevette a pillanatnyi gyengeséget. Mély levegőt vett és torkaszakadtából felüvöltött:

– Valaki kapcsolja fel azt a kurva villanyt! Hát nem értitek, hogy szerepjáték ide vagy oda, félek a sötétben?

Én szóltam, hogy ütni fog. :D