Mese a naivitásról, meg a fájó szívdobbanásokról. Azt hiszem szódával felhígítva egészen jól fogyasztható.
Naivitás
Napos,
nyárvégi délután. Madárcsicsergés tölti be a fülledten fullasztó teret,
groteszk módon, mégis kellemessé varázsolva az egyébként nyomasztó tantermet,
amelyben egy lány és egy fiú üldögélnek egymással szemben. Alig múltak tizenhat
évesek, ennek ellenére érett, felelősségteljes felnőtt látszatát keltik.
A
lány az ablakon kémlel kifelé, és a madarakat, az őt körülvevő világot nézi vakon,
miközben a fiú hozzá beszél hevesen gesztikulálva, magyarázó kézmozdulatokkal.
A
mozdulatai szélesek, teátrálisak, már-már nevetségesen felnőttesek. A
beszédtéma is felnőttes, holott mindketten tudják: még közel sem azok, aminek
képzelni szeretnék magukat. Ennek ellenére a megkezdett szólánc egyre hosszabb
lesz, míg végül mondatok kerekednek belőle – vádló, pengeként vágó szavakkal
megtöltve.
A
fiú a hibáikról, az életükről, az érzéseikről mesél, arról, hogy ami eddig a
hétköznapjaikat megszépítette, megszínesítette, annak most vége szakad.
Mindenttudó bölcsként beszél, azt mondja, tudja, mi a jó nekik, mire van
szükségük, tudja, hogy mi kell ahhoz, hogy boldogok lehessenek. Mert ők már nem
boldogok, mert ők már régesrég nem tudnak boldogok lenni egymás mellett. Bár
fájó ez a tény, de ez az igazság.
Az
eleddig csendesen bámészkodó lány, a boldogság szóra és a vádakra reagálva
hirtelen felkapja a fejét, vakon nézelődő tekintetébe mintegy csapásra
visszatér az élet. Határozottan, keményen nézi a fiút, aki az erélyes
pillantástól lebénul – már nem bírja folytatni a megkezdett monológját.
–
Mégis mit vársz tőlem? – kérdezi a lány, élve a pillanatnyilag beállt csend
lehetőségeivel. – Mit kellene még ahhoz tennem, hogy te boldog légy?
–
Gondolkodj el a kapcsolatunkról.
–
Te már gondolkodtál mindkettőnk helyett, így felesleges lenne.
–
Én legalább gondolkodok veled ellentétben, az istenit! Felőled minden mehetne
tovább úgy, ahogy eddig ment…
–
Igazad van, ostoba vagyok. Ha rajtam múlna, te továbbra is játékszerként
kezelnél, amit akkor vennél elő, amikor unatkozol, majd miután megunnál,
őrlángra tennél ugyanúgy, ahogy eddig tetted. Teljes mértékben igazad van…
–
De hisz… Én szeretlek! – mondja makacsul, morcosan, érezhetően csak azért, hogy
védekezzen. Ő is, a lány is tudja, hogy ez a szó – szeretlek – kettejük között,
főként az ő szájából hallva, már rég kiüresedett, mégis emögé a szó mögé bújt
el.
Tudja
ő is, hogy a lánynak igaza van, mégis dacol ellene. Tudja, hogy a vallomása –
szeretlek – , már régóta nem olyan őszinte, amilyen őszintén őt a lány szereti.
Tisztában van azzal is, hogy játékszerként kezelte, mégis, könnyebb lett volna
úgy pontot tenni az i-re, ha ez nem jön szóba.
Ha
valamivel, hát a lelkiismeretével nehezen számolt el – ezt a lány is tudta –,
márpedig jelenleg elég sok mindennel kellene elszámolnia.
–
De?
–
De ez nem mehet így tovább.
–
Akkor vége? – kérdezi a lány tárgyilagosan, úgy, hogy a szeme sem rebben.
–
Igen, vége.
A
szóra – vége – a lány nyugodtan, barátságosan elmosolyodik.
Apró,
szúró érzés honol a mellkasa tájékán a szavak becsapódásától, de emellett meg
is könnyebbül, ahogy látszólag a fiú is.
A
fiú nagyot sóhajt a lány kedves mosolyát látva, és lehajtja a fejét, hogy ne
kelljen azokba a szemekbe néznie, amelyek napokkal ezelőtt még őszinte örömmel
pásztázták. Nem bírná ki, ha még három másodpercnél tovább kellene azokat a
szemeket néznie, amelyekbe olyan egyszerűen költözött be a beletörődés, az
elfogadás, azok után, hogy valójában a lány, mennyire szerette.
Talán megszokásból, talán a még lélegző
szerelem ösztökélésére, de kinyújtja lány a kezét, és ügyetlenül megszorítja a
fiújét. A kedves mosoly lankadatlanul az arcán csücsül, mintegy biztosítékként,
hogy minden rendben, hogy ez a világ rendje, hogy ennek így kellett történnie.
Az,
hogy elváltak, nem kell azt jelentse, hogy a barátságuknak is vége: felesleges
lenne egy olyan barátságot megszakítani, amilyen az övék volt. Emellett a
szerelem érzése sem fog egyik napról a másikra eltűnni, hisz az túlontúl
abszurd volna.
A
lány meg van róla győződve, hogy ha másként történne, az igazságtalan lenne,
emberi természettel ellenkező, így megnyugszik, hogy lesz valami, ami még egy
darabig összeköti őket, ha máshogy nem, lélekben biztosan.
Percek
telnek el így a néma, nyugodt csendben. Érezhető a meg-meglebbenő függönyök
susogásában, a tárgyak apró rezzenésében, a lelkek lélegzetében, az utoljára
összekulcsolt kezek összesimulásában, hogy valami végleg elmúlt, hogy egy
hatalmas dolognak a mai nap vége szakadt, de ez őket nem zavarja, inkább együtt
úsznak ezzel a halálosan nyugalmas árral.
Egyszerre
állnak fel és húzzák el a kezüket egymástól, hogy elinduljanak a buszmegállóba.
A fiú mindig, minden egyes nap elkísérte a lányt a buszmegállóba, így a mai,
utolsó napon sem hagyhatja, hogy egyedül sétáljon el odáig, és integetés nélkül
induljon haza. Azt nem hagyhatja, azt nem engedheti meg magának, mert… Mert még
ő maga sem tudja, miért, csak érzi, hogy ennek így kell történnie, mert ez így
a helyes.
Útközben
viccelődnek, a közös múltjukról beszélnek, már-már annyira jól érzik magukat,
hogy megfogják egymás kezét – talán megszokásból. A buszmegállóban gyorsan,
mulatságosan telik az idő, de ahogy megjelenik az utca végén a busz sziluettje,
a jókedv elszáll. Búcsúzniuk kell.
A
lány majdnem elneveti magát, hogy a búcsú, milyen kétjelentésű ebben az esetben
és mennyire furcsa, és vonakodva bár, de odalép a fiúhoz, majd megöleli.
Ahogy
a lány felszáll a buszra, a fiú érzi, hogy ez a járat most a valós és elvont
értelemben is elmegy, a lavina, amit elindított, már visszafordíthatatlan.
Másnap
reggel a tanterem ajtajában újra találkoznak. Egymásra mosolyognak, megölelik
egymást, a fiú két csókot lehel a lány arcára, megerősítve benne azt a hitet,
hogy a szerelem, mégsem múlik el olyan gyorsan, majd sarkon fordul, és az első
lányra veti magát, hogy romba döntse azt, amit az imént halkan megerősített.
Az
álomkép, amely tegnap még a lány elméjében élt, most szertefoszlik, ahogy a
fiút és az ölelgetett lány nézi. Fanyaron elmosolyodik őt nézve, mert az iránta
érzett érzések újra felelevenednek, mert mindeközben a szíve – a mosoly
ellenére – hatalmasat és fájón dobban. Talán megszokásból.
De
ez a szokás – a naivitáson túllépve tudja ő is – már csak az övé, már csak
egyes egyedül az ő titka marad…
Szia!
VálaszTörlésEz a kis történet fájóan szomorú. Nagyon, nagyon ügyes vagy! Köszönöm neked, hogy olvashattam :)
Szia! :)
TörlésIgaz történet, talán azért sikerült ennyire jól. Örülök, hogy tetszik, pedig tényleg nem egy vidám darab. Köszönöm a kedves szavaidat! :)