Szappanbuborék

Mese a szerelemről, a rég áhított Nabokov könyv varázsáról, a mosoly erejéről, a táncoló éterben lebegő szappanbuborékokról, meg arról, hogy mennyire sok felesleges gondolattal  is élünk mi nők, főleg, ha szerelmesek vagyunk. Kicsit lányregényes, kicsit giccses, de minden szavában őszinte mese. Fogyasszátok egészséggel!

Jelszó: Elő a buborékfújókkal!

Szappanbuborék

Rám néz, rá nézek, a tekintetünk összetalálkozik, közeledik felém. Én is közeledek. Sebes léptekkel szeljük át a köztünk lévő, alig tíz méteres távolságot.

Mosolygok. Mosolyog ő is. A kezét nyújtja, kedvesen köszön, megölel, visszaölelek.

Igazából rávetem magam. Az önkontroll már rég elszállt.

A gyomromban tanyázó pillangóraj felreppen, ellebben a szívemig, ott sátrat ver. Mosolygok, örülök, zavarban vagyok, legszívesebben lebegnék a járda felett hét méterrel és egyben elsüllyednék az óceán mélyére, hogy a lelkem lehűtsem. Szappanbuborék-alakzatban lebeg a lelkem.

Ajándékozni fogunk. A kezében egy Nabokov könyv. A másik nagy szerelemem rajta kívül. A lehető legjobb, legszebb, legfantasztikusabb ajándék. Bár talán annak jobban örülök, hogy gondolt rám és megvásárolta nekem. Emlékezett rá, hogy ez a kedvencem. Hogyne emlékezne. Átnyújtja.

Átveszem, felnevetek, elmosolyodok, magamhoz ölelem a könyvet, ugrálok örömömben. Ő is örül. Mosolyog: elégedett a végeredménnyel.

Elindulunk, nevetünk, fecsegünk, pár méter elrohan mellettünk víg kedéllyel, leülünk. Fáradt, én is fáradt vagyok. Csendben ülünk pár másodpercig, örülök annak, hogy végre látom. Csöng a telefonja. Felveszi. Itt az ideje, hogy odaadjam az ajándékomat. Nem, nem a szívemet, lelkemet adom neki – azokat már rég megkapta –, hanem egyedi ajándékot, csak neki. Leteszi a telefont, felém fordul.

Átnyújtom a meglepetést, meglepődik, együtt nevetünk, örül, köszönetet mond, a kezében szorongatja. Írtam a könyvbe, így ő is akar írni. Tollat kér és a Nabokovot. Kinyitja, nézegeti, méregeti, gondolkodik, írni kezd.

 Nem látom mit ír, izgatott vagyok, de azért leplezem. Nehezen jön össze. Nő vagyok. A véremben van a kíváncsiság, be vagyok indulva, mint víziló a mocsárra, de azért türtőztetem magam. Beszélünk közben, olykor hallgatunk. Gondolkodom ezalatt, méregetem, megszületik a gondolat, majd a kérdés.

Miért szeretem?

Mérges leszek, legszívesebben fujtatnék. Jókor kalandozok én is tiltott királyi vizeken. Kalózkodok. De azért belegondolok. Már hogyne gondolnék bele. Nő vagyok. Logikus gondolkodásról szó sem lehet.

Szétszórt alak és rendetlen. Mindenről megfeledkezik, pontatlan, állandóan késik. Kötekedő, idétlen, egyfolytában idegesít. Komolytalan, humorherold, esetlen. Bonyolult, túlbonyolít mindent. Makacs, nemtörődöm, bizonytalankodó. Még csak az érzéseivel sincs tisztában. Néha értetlen és persze éretlen. Nagygyerek. Hisztis nagygyerek. Legtöbbször úgy pofán verném, hogy csak úgy zörög. Tényleg, miért nem vertem eddig még pofán?

– Betegeket, időseket, tizennégy év alatti kisgyermeket és védtelen állatot nem bántunk! – válaszol erre a lelkiismeretem, én meg csak bólogatok magamban, hogy jé, tényleg, egy, az ajtóm előtt üldögélő kóborcicát sem bántanék, így őt miért kéne. Nagyon etikus vagyok és igazságos. Az erkölcsi sémám verhetetlen.

– Szóval védtelen állat?

– Nagyjából ez a besorolás…

– Világ állatai egyesüljetek!

– Kuss, ez az én agyam! Legálisan csak én gúnyolódhatok, rendben? – csitítom el a belső hangot, és kényszerítem vadállatias ösztöneimet, hogy ne legyek a hanggal ennél is durvább. Így is megsértettem. Nyüszít a szegényem. A sarokban. Talán skizofrén vagyok. Ez elgondolkodtató tény. Még visszatérünk rá. Ez amúgy is visszatérő motívum az életemben.

Ha már visszatérő gondolatokról van szó, tulajdonképpen egyértelmű, hogy miért szeretem.

Túl giccses. Megrázom a fejem – gondolatelűzés folyamatban – felkelek, táncikálva sétálok.

Teszek két kört. Végzett az írással. Rám néz, várakozóan. Odamegyek a lábai elé –legszívesebben az ölébe huppannék és beletúrnék a rövid hajába –, elolvasom az üzenetét. Meghatódok, felnevetek, szívhez szólóak a szavai. Puszit kér felháborodva, amely elmaradt, mondom, hogy nagyon tetszik az ajándék. Lehajolok, gyönyörű íriszei most is elkápráztatnak. Kicsit nézem az arcát, amely meglepően férfias, tekintetem az ajkára siklik. A bensőm csókért kiált, a gyomrom megremeg a pilléktől. Már megint vándorolnak. Pont jókor. Utálom őket.

Lehajolok az arcához, a hajam az arcom elé hull. Nem zavarja, nem tűri el. Megemberelem magam – vagy megnőiesedem magam – és ahelyett, hogy letámadnám, mosolyogva két puszit nyomok az arcára. Ő is megpuszil. Kellemes érzés, ahogy az ajka a bőrömmel találkozik. Bizsergető és meleg. Boldog vagyok a másodperc egy töredékére.

Bár vele mindig boldog vagyok. És gondtalan. És igazából a viccei is tetszenek. Mindig megnevettet. Őszintén szólva, ugyanolyan idétlen vagyok, mint ő. És talán én is túlbonyolítok mindent. Meg azért több a jó tulajdonsága, mint a rossz. Például figyel rám. Igazán figyel. És meghallgat. Támogat mindenben. Kedves velem. És csak néha megy az idegeimre.

Ezt abba kell hagynom. Nyálas, limonádéregényes, giccses. Nem puhulhatok el. Az nem én lennék. Leülök mellé, határozottan, eltökélten, keményen, mint a frissen fújt szappanbuborék az éterben. Nagyjából olyan állagú is az aurám, ha ő a közelemben tesz-vesz. Színes, tiszta, kellemes.

Lebegek.

Felém fordul, mosolyog, elmond egy viccet. Felé fordulok, mosolygok, nevetek. Csillog a tekintete a fényben.

Beállt a világ egyensúlya, minden rendben.

Aztán a szappanbuborék szétpattan, és az elképzelt szerelem tovarebben.

2013. december 27.