Váratlan vendég

Mese a lelket borító szürke fátyol eltűnéséről, a napfényről, a rakoncátlan Husky kölykökről, egy fura párosról és az esőről.

Ne feledd: minden egyes vihar után, sokkal szebben fog felragyogni a melengető Nap. Csak észre kell venned, hogy elérték a lelked a napsugarak.

Váratlan vendég

Gyönyörű májusi délután. A nap melegen néz le a kisváros lakóira a tiszta égboltról: a hosszú napok óta tartó esőzések után, végre előbújt a rejtekéül szolgáló vastag felhőtakarók mögül. Az esős napokban kiürült és csendessé vált utca a napos idő örömére a reggel folyamán ismét megtelt élettel, azonban úgy tűnik, nem mindenki élvezi ezt az isteni csodát: az életvidám, derűs járókelőkkel zsúfolt utcán, a boldogságtól ragyogó arcok mellett, feltűnő jelenségként kitűnik egy lehajtott fejjel kullogó fiatal férfi.

 Lassabban halad a megszokottnál, minden egyes lépésénél morgolódik, szapulja a bolondos időjárást. Csendesen dünnyög mindeközben, ezért, aki elhalad mellette, azt hiheti, hogy a bevásárló listát ismételgeti magában. Pedig nem erről van szó. Cseppet sem.

Világ életében ki nem állhatta az esőzéseket. Legtöbbször, amikor vihar söpört végig a városon, nem találta a helyét, nyugtalan volt, sokszor unatkozott. Kisgyermekként sosem értette, hogy néhány ember miért szereti nézegetni a záporként hulló égi áldást, vagy egyáltalán miért is szereti az esőt. Aztán ahogy egyre idősebb lett és felnőtt, lassacskán megértette az idő múlásával, mi is olyan varázslatos a záporokban.

A vihar azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a hosszas esőzések után a reggeli napfelkelte tiszta és ragyogó lesz, hogy a szürke felhőkkel tarkított ég ismét kiderül. Sok régi mondás úgy tartja, hogy a legpusztítóbb horderejű esőzések után is felragyog a nap, ha lehet még melengetőbben, mint a vihar előtti fojtogató csendben. 

A lelkében régóta tomboló érzelmi válság is felér egy viharral. Mégis, a szürke felhők elvonulásával sem érzi a melengető napsugarakat. Talán el sem érik a fekete burokkal bevont lelkét.

Mélázásából a férfit hangos kutyacsaholás hozza vissza a való világba, amely egyre hangosabbá válik, ahogy gyors léptékben közeledik felé a tulajdonosa. Abban az irányban, ahol sejteni vélte az egyre jobban felé közeledő ebet, hamarosan fel is tűnik két Huskykölyök egy mögöttük sebesen loholó lánnyal, aki a levegőt kapkodva próbálja visszatartani a felajzott kis kedvenceit.

- Állj! Álljatok meg! Lassítsatok! - kiáltja lélekszakadva a lány, de mindhiába: a két kutya, ha lehetséges, még gyorsabb futásba kezd a bosszúságára.

 – Az Isten szerelmére! Álljatok már meg!

Lármázására a járókelők elhúzódnak a járdáról – a saját egészségi állapotuk megőrzése érdekében –, néhány idős hölgy méltatlankodva ingatja fejét a szeleburdi társaság láttán. A mindeközben megtorpant férfi mellett elhaladók sorra mosolyogva jegyzik meg, hogy ezek a mai fiatalok milyen szórakozottak.

A látvány, ahogy a lány két kézzel kapaszkodik az őt hevesen húzó kutyák pórázába, megmosolyogtatja a fiút is. Tényleg szétszórtnak tűnik, amint botladozó léptekkel, kifulladva rohan végig az utcán a kutyáit kergetve, emellett lerí róla, hogy mennyire nincs ínyére a futás. A lábai egyre sűrűbben akadnak össze egy-egy lépésnél, az arcán enyhén szólva is szenvedő grimasz csücsül.

Ügyetlenkedését látva a mosolya akaratlanul is kiszélesedik; amint elfut mellette a lány, a világfájdalmas arckifejezése láttán nevetni kezd.

Derűs nevetését meghallva, a vidámsága tárgya felé fordítja bosszús arcát, de néhány másodperc elteltével a bosszú el is párolog onnan. Helyette kárörvendő mosoly ül ki az arcára, ahogy a fiúra néz, holott ő gúnyolódott rajta alig néhány másodperce.

A férfi nem érti a kutyatulajdonos gonosz mosolyát, ezért tovább mulat az ügyetlenkedésén, azonban néhány másodpercnyi hahotázás után villámcsapásként éri a felismerés, hogy a póráz végén rohangászó kutyák éppen egyenesen felé tartanak.

Felfordul a gyomra a lehetséges végkimenetelektől, de ahelyett, hogy a legrosszabbra felkészülve elállna a bevadult házőrzők útjából, inkább szorosan lehunyja a szemeit, mert szinte már előre érzi az enyhén szólva is fájdalmas találkozást az anyafölddel.

 A pillanat műve az egész, ezért nem sokat lát vagy fog fel a történtekből: már csak arra eszmél, hogy tompa puffanással földet ért, a hátában egy enyhe fájdalommal. A landolás tehát sikeres volt, nagy valószínűséggel hanyatt fekve hever az utca közepén.

Csendben számolni kezd magában tízig, hátha történik valami csodaszerű maszlag, azonban háromnál abbahagyja a számolást, mert észreveszi, hogy valami nem stimmel a dolgokkal.

Azt tisztán érzi, hogy a háta majd beszakad az eséstől, de emellett, mintha furcsa melegséget, többletsúlyt és mocorgást érezne a mellkasa tájékán.

– Csak nem meghaltam? – teszi fel magának a költői kérdést a fiú értetlenkedve, de némi vacillálás után eldönti, hogy ő bizony tökéletesen élő, mert ha a Mennyországban lenne, akkor nem érezné a sajgó hátát, meg az utcán terjengő enyhe füstszagot.

A megszületett megállapítás hatására lassan nyitogatni kezdi a szemét, és következő kép, amely a szeme elé tárul, választ ad neki a furcsa melegségre és mocorgásra – egy zavart, barna tekintet vizslatja az arcát aggódó, pipacspiros ábrázattal.

***

A lány fészkelődni és mozgolódni kezd pár másodperc múlva, mert kényelmetlenül érzi magát az ismeretlen fogvatartója karjaiban. Erősen próbálkozik, hogy mielőbb szabaddá váljon és kikerüljön ebből a kényelmetlen helyzetből, de minduntalan kudarcot vall, mert a dereka körülötti szorítás csak egyre erősebbé válik. Lemondóan sóhajt, majd akceptálja, hogy így maradnak még egy darabig, ezért inkább őszinte aggodalommal vizslatni kezdi alkalmi fekvőalkalmatossága arcát, szívből remélve, hogy nem esett komolyabb baja.

Hála a mocorgásának, az áldozata nyitogatni kezdi eddig szorosan összezárt pilláit, mert valószínűleg érzi, hogy valami nem stimmel, és milyen igaza is van. A lány viszont megijed, mert bár titkon és nem titkon is szeretne szabadulni ebből a meglehetősen perverz szituációból, rájön, hogy ha az alatta fekvő férfi végre feléled, neki vége van, mert ezer százalék, hogy minimum bepereli a frontális ütközésért.

Ő meg azért pereli majd, mert eszméletlen jóképű…

Ahogy rádöbben alig egy pillanat múlva, hogy mire is gondolt az imént, zavarba jön, és a férfi arca helyett a mellkasát kezdi el pásztázni behatóbban. Elszégyelli magát a tudattól, hogy nem elég, hogy az utca közepén kilapította, de ő még ráadásul nem átallott meredten bámulni ezt a férfit maga alatt, közben eléggé oda nem illő dolgokra gondolva. Úgy érzi magát ettől, mint egy szemtelen kisgyerek, akit cukorkalopáson kaptak.

Az áldozat eközben óvatosan felnyitja a szemeit, a derekán pihentetett kezei megmozdulnak. A lány, az eddig rajta legeltetett tekintetét felkapja, és egy gyönyörű tengerkék írisszel találja szemben magát. A tengerszín tekintet szinte magához vonzza a tekintetét: farkasszemet néznek egymással, tüzetesen vizslatják egymás arcát. A külvilágról megfeledkezve elveszik a másik pillantásában.

Hatalmas megelégedettséggel állapítja meg, hogy valóban jól néz ki az alatta fekvő idegen, emellett szimpatikusnak tűnik. Az elégedettség mellett, azonban ismételten felüti fejét a zavar, amelyet a helyzet miatt érez.

– Egy vadidegen fiún fekszem az utca közepén, akit az imént vettem le a lábáról szó szerint, és feltűnően bámulom…

A gondolatra, hogy mit művel, ismét fészkelődni kezd. Mielőbb szeretne lekászálódni róla.

A fiú, a lány zavarán meglehetősen jól szórakozik, ajka pimasz mosolyra húzódik. A lány mérgében, bosszúból, a fiú oldalába könyököl, mire válaszul fájdalmasan felnyög.

 – Te csak ne nyavalyogj nekem!  Nem vagyok orvos, de véleményem szerint, neked nem esett semmi komolyabb bajod, elvégre akkor nem mosolyognál!

– Én is örvendek! – mosolyog továbbra is a lány zavarán.

– Remélem nem mindenkivel szokott ilyen fájdalmasra sikerülni az első találkozásod!

– Nem, ez volt az első és remélem utolsó eset is, amikor szó szerint összefutok valakivel –mosolyodik el a lány is rosszallóan.

– Nem értem mi ütött a kutyáimba. Sosem műveltek még ehhez hasonlót.

A lány a „kutyáim” szót kiejtve, őrült módjára pásztázni kezdi a környéket, azonban azoknak se híre, se hamva.

– Szent tehén, a kutyáim! Eltűntek a kutyáim! – ugrik fel hirtelen róla aggodalmas arckifejezéssel, és idegesen kapkodja a fejét jobbra és balra.

– Nekem meg kell keresnem a kutyáimat!

– Mielőtt elrohansz, nem szeretnél nekem mondani valamit? – kérdezi a feltápászkodás közben, a kérdésével megállítva az éppen futásnak eredő lányt.

– Én… Szóval… Bocsánat…

– Megbocsátok neked, feltéve, ha elárulsz nekem valamit!

– Mi lenne az? – kíváncsiskodik a lány valódi figyelemmel, és látszik rajta, hogy őszintén érdekeli, mit hoz ki ebből az egészből.

– Elárulnád a neved, ha már így összefutottunk? Csak hogy tudjam ki vett le a lábaimról.

– Evita – mosolyodik el hozzá hasonlóan ő is.

– És mivel te már tudod a nevem, úgy illik, hogy te is elárulod a sajátodat!

– Stefan, de szólíts csak Stef-nek! És most gyere, keressük meg azokat a fenevadakat! – nyújtja a kezét készségesen Evitának, majd összekapaszkodva vele, futásnak erednek az ismeretlenbe.

A viharfelhők eközben végleg elvonulnak az égről. A lelkében ismét felragyogott az életet jelentő, melengető Nap.